Címkék

, , , ,

Chemotherapy-drugs-side-effects

A fene sem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan lepörög majd ez az egész. Sőt, hát valójában fel sem merült bennem soha, hogy velem ez megtörténhet. Miért is gondoltam volna rá, amikor minden olyan szépen alakult? 33 évesen a legjobb férfikorban voltam, és az átlaggal ellentétben én már nagyjából mindent elértem, amit egy életre terveztem. Magolni soha nem szerettem, szakmát tanultam és vállalkozást kezdtem – jól jött, hogy a fatertól átvettem a műhelyt, nem tagadom, ez nagy előny volt. Hamar beindult a bolt, a megrendelők kézről-kézre adtak, mert nem csak szépen, de precízen is dolgoztam. Hajtottam eleinte keményen, de pár év múlva már 5-6 embernek adtam munkát, én megmaradtam a tervezésnél és a legigényesebb melóknál. Elvettem Julit, jöttek a gyerekek és éltem a sikeres kisvállalkozók életét. Jól elvoltunk, a gyerekek szépen nőttek, okosodtak, minden nyáron utaztunk és hát az sem volt probléma, hogy az asszony nullkilométeres Minijét kápé elhozzuk a szalonból. Az öregeink meg imádtak unokázni, bírták is, így mi is eljárhattunk mindenhova. Sportoltunk, kondiztunk, az asszony, mert ő olyan igazi fitnesstyúk, főzte az egészséges ételeket – orvost utoljára akkor láttam, amikor még a szakmunkásképzőben megvizsgáltak minden év elején.

Meg nem mondanám, pontosan melyik napon kezdődött. Az volt, hogy edzésen kezdtem elgyengülni. Napközben is álmos voltam, este úgy dőltem össze, mint akit levertek. Először arra gondoltam, túlhajtottam magam: kurva nagy melót sikerült elcsípni, egy multinál a teljes berendezés, rá kellett pörögni ezerrel. Persze időszakosan előfordult ilyen máskor is, de most, hogy túl voltunk a hajtáson, semmi nem változott. Sőt, egyre rosszabb lett.

Éjszakánként izzadtam, mint a ló, étvágyam sem volt már a régi – le is dobtam vagy 5-6 kilót, bár ezt akkor még nem bántam különösebben. Az asszony ugyan baszogatott, hogy menjek orvoshoz, de eszem ágában sem volt egészen addig, míg nem jöttek azok a hülye belázasodások. Ez már szarabb volt, nem tudtam melózni, de aludni, pihenni sem, köhögtem és fogytam tovább. Végül csak elmentem a dokihoz, aki elsőre influenzára tippelt, de amikor elmondtam neki, hogy ez már vagy két hónapja tart, jól lebaszott. Elküldött laborba, vér, pisa, szokásos. Amikor aztán az eredményekkel visszamentem, fogta a fejét, hümmögött, mert állítólag nagyon csökkent a vörösvérsejt szám. Közölte, hogy további vizsgálatok szükségesek.

Na, gondoltam, a nagy faszt! Úgy voltam vele, addig jó, amíg a dokik nem kezdenek el nagyon vizsgálódni, mert akkor addig folytatják, amíg találnak valami szart, elkezdenek gyógyszerezni – akkor meg már véged.

Körülnéztem gyorsan a neten, hogy milyen természetes gyógymódok vannak az ilyen vérszegénységre. Megvettem mindent, amit lehet. Vérképző tea, brutál dózisú multivitaminok, C-vitamin, halolaj, apámfasza. Egy pár hétig jobban is éreztem magam, de aztán csak még rosszabb lett. Most már a hasam is elkezdett fájni, fostam mint a guminyúl, mindenütt viszkettem, köhögtem, mint egy kehes ló. Amikor aztán csomók nőttek a nyakamon meg a hónaljamnál az asszony visszarángatott a dokihoz.

Persze az jól lebaszott, hogy miért nem mentem már rég el, amikor küldött és újra indult a gép. Nagyjából úgy alakult, ahogy sejtettem: nagy vérkép, utána ultrahang, CT, MRI – igazán a tököm tele volt már az egésszel. Persze nem mondtak semmit, csak hogy majd, majd, meg további vizsgálatok szükségesek – közben már olyan szarul voltam, hogy a postaládáig nem tudtam kimenni. Végül mintavétel végett megszúrtak, csontvelőmintát vettek meg nyirokcsomó mintát és közölték: limfóma.

Leültetett a doki – ez már a klinikán volt – és elkezdett beszélni: műtét, kemoterápia, jól gyógyítható a betegség, de nem ígér semmit satöbbi. Én meg egyből arra gondoltam, hát kösz, ezt nem! A fater testvére rákos volt, jól láttam mit csinált a Karcsi bácsival a kemo, és nem sokkal utána mégis meghalt. Mondtam is a profnak, hogy velem ugyan nem fogják ezt csinálni, az még oké, hogy kivágják a rákos nyirokcsomót, de engem ugyan nem mérgeznek meg! Agitált, hogy ne hülyéskedjek, meg hogy tényleg nagyon jók a gyógyulási statisztikák, fiatal vagyok, de hát tudom hogy megy ez: ő azért kapja a pénzt, hogy minél több gyógyszert rendeljen a gyógyszerügynököktől, de velem ugyan nem fognak kísérletezni – gondoltam.

Kutattam a neten, elég sokan hirdettek mindenféle gyógymódot, de azért nem volt mindegyik bizalomgerjesztő. Végül találtam egy orvost, aki tényleg orvos volt és azért hagyta ott a pályát, mert elege lett a gyógyszerlobbi terrorjából, meg hogy nem tudta meggyógyítani a rákos betegeket. Az is logikusnak tűnt, amit írt: a szervezet saját immunrendszerét kell felerősíteni, hogy le tudja győzni a rákos sejteket. Ráadásul nem is kamu cuccokat kínált: nagy dózisú, intravénás C-vitamin,  B17 vitamin (nem is tudtam, hogy van ilyen), lúgosítással együtt. Teljes életmód, étrendváltás.

Hát elkezdtem, nyomattam mindent ezerrel, ittam a borzalmas ízű keverékeket, jártam a napi injekciókra. Az eredeti kórházba be sem tettem a lában, csak egyszer még visszamentem kontrollra, de a doki csak lebaszott, meg fenyegetett, hogy nincs idő, kezdeni kellene a kezelést, gondoljam meg, meg hogy ha nem vállalok semmilyen kezelést, akkor a kontrollokat sem fognak csinálni, mert az nagyon drága, nem végzik el a semmire.

A műtétet végül csak bevállaltam, attól nem is fostam annyira és tényleg nem volt vészes, bár még mindig gyenge voltam, mint a lepkefing. De azt mondta a prof, hogy sikerült szépen eltávolítani a rákos szöveteket és kezdte újra a kemót, hogy az nagyon kellene, mert maradhattak rákos sejtek, szétterjednek, áttétet okoznak. Nekem meg folyton a fater bátyja járt az eszemben: Majd két méteres, benga nagy állat volt, aztán jött a tüdőrák, kemoterápia – lefogyott végül vagy ötven kilóra és meghalt, fel sem ismertük az utolsó hetekben. Nem tudták meggyógyítani, csak telenyomták azzal a szar méreggel, szerintem is abba halt bele. Mondta is a dokim (már a másik, aki tényleg kezelt), hogy így megy ez. A kórháznak és az orvosnak is a kemoból van pénze, azért nyomják mindenkinek. Tök jól elmondta, hogy persze van, amikor már nem segíthet más, de nekem, fiatal, erős szervezetem van, a műtét után nem lehet baj, mert ha maradt is ugyan egy kevés rákos sejt, akkor azokkal már meg fog bírkózni a felerősített immunrendszerem.

Hát, toltam is keményem, kaptam a vénás C-vitamint, B17-et, meg egy csomó kiegészítőt. Jobban is lettem, miután kihevertem a műtétet, de aztán pár hónap múlva megint elkezdődtek a gyengeségi rohamok, láz meg minden szar. A doki meg újabb és újabb kiegészítőket vetetett meg, növeltük a c-vitamin dózisát, meg a B17-et is. Kérdeztem is, hogy mikor leszek jobban, mert a videóin azt mondogatta, hogy 3-4 hónap alatt már teljesen helyrejön, megerősödik az immunrendszer és legyőzi a rákot, de hát én nem nagyon éreztem semmi ilyesmit. Széttárta a karját, hogy ő nem delphoi jósda, ezt nem tudja megmondani. Közben már alig volt ép véna az alkaromon, úgy néztem ki mint egy narkós.

Mondanom sem kell, hogy elvitt egy valag pénzt a kezelés, de nem is ez volt a nagyobb baj – volt némi tartalék, csak hát a melóból teljesen kiestem. Nem nagyon tudtam mással foglalkozni csak a kezeléssel, elő volt írva órára-percre, hogy mikor mit kell bevenni, mikor kell menni injekciókra. A melósaim meg persze szartak bele, ha nem álltam a hátuk mögött. Kettő még volt olyan sunyi, hogy leléptek és elhappoltak egy jó melót és azzal együtt már ügyfeleket is. Én meg már nem tudtam vállalni semmit. Az igazság az, hogy nem csak a spórolt pénzem, de a vállalkozás is ráment erre a kezelésre.

Úgy fél évvel a műtét után már nagyon szarul voltam és egyszer, amikor összeestem bevittek a kórházba. Az asszony mondta a mentősöknek, hogy mi van, úgyhogy némi furikázás után végül az onkológián kötöttem ki újból.

Bent kellett maradni, megint kezdődött minden. Vizsgálatok, biopszia, kiderült, hogy áttétek lettek a gerincemen és a tüdőn, mondta is a prof, hogy most már reméli, nem tagadom meg azt a kemót, amit közvetlenül a műtét után kellett volna kapnom. Mondta, hogy ne is álmodjak semmiféle vitamininjekciókról, mert azok ronthatják a kemo hatását, és közönséges csalónak nevezte a másik dokit. Az asszony még elment a dokihoz, elmondta mi van és mondta, hogy adjon vissza legalább valamennyi pénzt, mert semmit nem értek a vitaminjai. Persze egyedül volt szegénykém, a doki meg jól lebaszta, hogy mit képzel, és hogy azért nem gyógyultam meg, mert nem is akartam igazán és ő csak segíthetett nekem, de a gyógyulásomért én magam felelek.

Végül csak belementem a kemoba, beláttam, hogy nem nagyon maradt választásom: áttétes rákkal, negyvenkét kilóra lefogyva feküdtem, minden reggel vagy fél órán keresztül köhögtem fel a tüdőmből a váladékot, kell tolni a morfint is, mert beszarok a fájdalomtól, de majd túl leszek ezen is és a mérgek után helyrepofozom magam, vannak erre nagyon jó természetes kúrák is. Fejben kell ezt rendbe tenni, minden ott dől el és akkor nem lesz semmi baj.

Reklámok