Címkék

, , , , , , ,

A szódabikarbóna régóta ismert és használt vegyület, szinte mindenki láthatta-hallhatta idősebbektől, hogy általánosan alkalmazták gyomorégésre. Újabban, a bio- és vegyszermentes termékek divatjának előretörésével szélesebb körben is javasolják a használatát és valóban beválhat tisztítószerként, rozsdaeltávolítóként is. Tekintettel arra, hogy a rákot – a kemoterápián és orvosokon kívül – ma már minden és mindenki gyógyítja, csöppet sem meglepő, hogy feltűnt valaki, aki felfedezte: a rák szódabikarbónával gyógyítható.

szodabikarbona-txonfcuo6-960

Jómadarunk jelen esetben Tullio Simoncini, elcsapott és emberölésért elítélt orvos. Rákterápiájának lényege, hogy szódabikarbónát intravénásan adagolva, esetleg közvetlenül a daganatba fecskendezve “gyógyítja” a rákot. A módszer hatásosságáról részletesen írtak hozzáértők itt és itt, levonva a nem meglepő következtetést: a hipotézis téves, nem bizonyított, az alkalmazott módszer pedig kifejezetten veszélyes lehet. A tudományos cáfolattal nem foglalkoznék, de érdemes utánanézni, ki is ez a csodagyógyító, mikor mit kutatott és mik a felfedezései, miben áll a kezelése, hogyan, mennyiért gyógyít és legfőképpen, miképpen igazolja az eredményeit.

Szóval ki is ez az ember?

Tullio Simoncini azon ritkább fajta sarlatánok közé tartozik, aki valóban orvos. Sajnos ennél sokkal többet nem tudhatunk meg sem esetleges szakorvosi végzettségéről, sem szakmai gyakorlatáról. Nem jutunk információhoz akkor sem, ha megtekintjük a Simoncini Cancer Center honlapját: szakmai önéletrajznak se híre, se hamva. Itt csupán a FAQ-ban található rövid utalás, hogy onko-sebész lenne és a filozófiából is tudományos fokozattal bír. Ez azért legalábbis meglepő. Kutatók, orvosok esetében ma már inkább az a jellemző, hogy egy részletes szakmai önéletrajzot, publikációs listát tesznek közzé, valahogy így. Valami oknál fogva Simoncini ezt nem tartotta fontosnak, még saját (klinikája?) honlapján sem. Végzettségéről és szakmai gyakorlatáról hosszas keresgélés után is csak itt találtam pár sort. Ezek szerint Simoncini sohasem dolgozott klinikai onkológusként, csupán fizetés nélküli önkéntesként vezető onkológusok irányítása alatt, önállóan kezelést nem folytatott. Olaszországban végzett orvosi működésének legnagyobb részében az olasz társadalombiztosításnak dolgozott, a betegek társadalombiztosítási jogosultságának vizsgálata volt a feladata.

Egy magyar nyelvű honlap ismertetője szerint “Minden lehetséges eszközzel fellép a mai orvosi gyakorlatban működő hamissággal és hazugsággal szemben. Ez mindenekelőtt az ezen a területen tapasztalható, a gyógyítani hivatott orvosok elvtelen alkalmazkodásával szembeni erőteljes ellenállásában fejeződik ki… …Dr. Simoncini idejét a daganatok kutatásának és gyógyításának szentelve egy nagyon érdekes elméletet dolgozott ki a rákos betegségek kórtanáról.”

Mit és mikor kutatott ez a jóember?

Sajnálatos módon a fenti önfeláldozó kutatásnak nem sok nyoma van. A Pubmeden egyetlen Simoncini-kutatás sem található – de máshol sem. Ez egy évek óta kutatással foglalkozó orvos esetében eléggé meglepő. Nem kell ugyanis Nobel-díjas, vagy “világhírű” kutatónak lenni ahhoz, hogy valakinek a tudományos munkássága elérhetővé váljon. Természetesen a magyarázat kézenfekvő (maga Simoncini is erre hivatkozik): a gyógyszer- és tudósmaffia nem teszi lehetővé, hogy Simoncini forradalmi nézeteit publikálja, hiszen alternatív gyógyszernek, kezelésnek erre semmi esélye. Mindebből természetesen egy szó sem igaz. Ha egy kutatás alapos és megfelel azoknak az elvárásoknak, amelyeket egy tanulmánnyal szemben támasztanak, az eredményeket közzéteszik, akkor is, ha nem kemoterápiás készítményről, hanem például növényi eredetű, alternatív gyógyszerről van szó. Nem kell messzire mennünk: az Avemar kulcsszóra keresve a Pubmeden 35 találat szerepel.

Simoncini mellőzésének oka jóval prózaibb: nem tud olyan klinika tanulmányt felmutatni, amely az elvárásoknak, szaklapokban, tudományos folyóiratokban stb. való megjelenés feltételeinek megfelel. A feltételek szigorúak, elég átfutni ehhez az Orvosi Hetilap szerzők számára írt útmutatóját.  Nemzetközi szinten is magas a mérce. A követelményrendszernek többek között pedig az az értelme, hogy csak olyan publikációk lássanak napvilágot, amelyek mögött megfelelő kutatás áll. Egyáltalán nem kizáró ok, hogy új, esetleg vitatott kezeléssel kapcsolatban szülessen a tanulmány, sőt! A publikációknak éppen az az egyik fő célja és értelme, hogy az új szempontokat, eredményeket tudassa a szakemberekkel, azok reagálhassanak rá, más szempontokat vethessenek fel, kritizálják azokat – és így tovább. Nem csak és kizárólag szigorúan vett tudományos szempontok érvényesülnek: feltételül szabja az Orvosi Hetilap is, hogy  “a dolgozat nem sérti a Helsinki Deklaráció előírásait.”. Utóbbi követelmény értelme is nyilvánvaló, azonban ennek a különféle álkutatók, sarlatánok – főleg, ha már bizonyítottan ártalmára voltak betegeiknek – nem biztos, hogy meg tudnak felelni.

A szigorú feltételek ellenére is érthetetlen, hogy Simoncini semmit nem publikál, hiszen állítólagos klinikáján igazán semmi nem akadályozza meg, hogy pontosan dokumentált, tudományos igényű kutatást folytasson, a betegek kezelését, eredményeit rögzítse, közzétegye. De ha még meg is tagadnák tőle a lehetőséget (nem valószínű: bármilyen tudományos folyóirat kapva-kap a lehetőségen, hogy egy nagy jelentőségű, új felfedezésről elsőként számolhassanak be), az már igazán megmagyarázhatatlan, hogy legalább saját kiadásban miért nem publikál az előírt feltételeknek megfelelő tanulmányokat Simoncini. Ha megtenné, ezzel azt is igazolná egyúttal, hogy mellőzésének oka valóban csak személyében vagy módszerének elutasításában rejlik, hiszen kutatásai és publikációi megfelelnek a követelményeknek.

Amíg a feltételeknek, nemzetközileg is elfogadott normáknak megfelelő publikációt nem közöl, Simoncini tudományos tevékenységét, kutatássait (ha voltak ilyenek egyáltalán) legfeljebb emberkísérleteknek nevezhetjük, de csak úgy nagyjából a Human Centipede-ben látottak szintjén.

Mi pontosan Simoncini felfedezése?

“He was the first person in medical history to discover cancer is caused by a fungus called candida albicans.” – olvashatjuk a Simoncini Center honlapjának bemutatkozó oldalán – szakmai, tudományos működésének leírása helyett.

Mielőtt továbbmennénk, töprengjünk el kissé, hogy valóban mennyire csodálatos felfedezés ez! Szinte felfoghatatlan, hogyan kellett erre ennyit várni, főleg, ha figyelembe vesszük azt, hogy ma már a daganatos betegségek gyógyítása során a patológus az orvoscsapat nélkülözhetetlen tagja, de szövetmintát már az 1940-es években is vizsgáltak. A diagnózis felállításakor patológus vizsgálja a biopsziával vett mintát és állapítja meg, hogy fennáll-e a daganatos betegség, milyen stádiumú, de azonosítani tudja a kórokozó baktériumokat vagy gombákat(!) is. A műtét során eltávolított daganatot szintén patológus vizsgálja és a kórházban elhunyt betegek kötelező boncolása során is értelemszerűen patológus vizsgálódik. Szerte a világban, nap mint nap patológusok ezrei vizsgálják a daganatos szöveteket, de soha, egynek sem tűnt fel, ami a zseniális Simoncini doktornak – aki patológusnak még csak nem is hazudja magát. Annyiban maradnék, hogy ez kissé nehezen hihető.

Simoncini szerint a rákot gombafertőzés okozza, sőt a daganat maga a candida albicans. Simoncini szerint “A rák rosszindulatú vagy jóindulatú típusa attól függ, hogy a megtámadott szövet milyen reakciót fejt ki annak érdekében, hogy a gombák ne terjedjenek el. Akkor beszélhetünk csak jóindulatú daganatról, ha a kötőszövet át tud alakulni megnövekedett sejtű gáttá a parazitákkal szemben.”

A fentiek után Simoncini következtetése nem meglepő: “Egy gombaellenes kezelés látszik szükségesnek a gombák összetettsége miatt. …Olyan anyagot kell találni a candida ellen, amely a savas környezetet megszűnteti, amelyben nagyon gyorsan elterjed. Ez a szódabikarbonát.”

Vajon hogyan dolgozta ki ezt az elméletét, milyen megfigyelések alapján alakította ki hipotézisét? A válasz pofonegyszerű, Simoncini maga mondja el egy videóban: minden általa megfigyelt rosszindulatú daganat… fehér. Igen, ennyi. Ebből következik, hogy a daganatot gombafertőzés okozza. Meg egyébként is, a gombák mindig fehérek, ugyebár. Az, hogy a daganatok jó része nem fehér, nem különösebben zavarja Simoncinit, mint ahogyan egy egyszerű lipóma (ami nem rosszindulatú daganat) is fehér.

Persze azért ennél többet is dolgozott az elméletén. Hivatkozik R. L. Hopfer tanulmányra, amely szerinte alátámasztja azt, hogy a rák és a gomba (candida) mindig egyidejűleg van jelen, a tanulmány szerint az esetek 79%-ban.

A hivatkozott tanulmány azonban egészen másról szól. Egy tizenkét hónapos periódus alatt 19.457 vérmintát gyűjtöttek be. Ezekből (tehát mind a 19.457-ből) 193 mintában (amelyek 76 daganatos pácienstől származtak) mutattak ki gombát, amelynek 79%-a származott candida albican vagy candida tropicalis-ból.

Magyarul Simoncini hazudik, meghamisítja a kutatási eredményeket, hogy téveszméit alátámaszthassa.

De ha már belejött, folytatja. Ugyanitt hivatkozik W. T. Hughes tanulmányára, amely szerint az esetek 91%-ban a rák és a gomba együtt jelentkezik.

A hivatkozott tanulmány ezzel szemben arról szól, hogy 109 halálos kimetelű gombás fertőzést vizsgálva arra jutott a kutató: az esetek 91%-ért a candida albicans a felelős.

Daganatokról, összefüggésről szó nincs, Simoncini hazudik.

Simoncini ugyanitt azt is állítja, hogy T. E. Kiehn tanulmánya szerint az esetek 97%-ban a rák és a gomba együtt jelentkezik.

A hivatkozott tanulmány ezzel szemben azt állapítja meg, hogy egy tizenöt hónapos tanulmány során daganatos betegektől vett azon mintáknak, amelyekben kimutatható volt a gombafertőzés, 97,1% volt a candida valamelyik fajtájával összeköthető. Nincs arra nézve adat, hogy az összes minta hány százalékát tették ki a gombafertőzést mutató minták.

Simoncini hazudik, olyan következtetéseket von le, amelyekre nem juthatott volna a tanulmányból.

És végül a csattanó: egy tanulmány eredményre arra utal, hogy a daganatellenes kemoterápia hatását a candida albicans… erősítheti.

A fentiek  alapján nem tűnik feltétlenül jó ötletnek a szódabikarbónás kezelés, de vajon van-e valamiféle elfogadható adat arra, hogy milyen hatása lehet egyáltalán a szódabikarbónának a rákos sejtekre? Néhány balszerencsés patkányon végzett kísérlet eredménye azt mutatta: a szódabikarbóna alkalmazása inkább súlyosbította a hólyagrákot az állatokban. Egy másik kísérlet arra mutatott rá, hogy a szódabikarbóna adagolása inkább gyorsította a daganatképződést, de lelassítani semmiképpen nem tudta. Más kísérletek is arra vezettek, hogy a szódabikarbóna inkább serkenti a daganatképződést, mintsem gátolná, pláne visszaszorítaná.

Gratulálunk, “dr.” Simoncini!

Folyt. köv., az eredményekkel!

Advertisements