Címkék

, , , , ,

Antalvalitól a mindenegybenblogig, kommentelők bölcsességétől Index trollok böfögéséig  olvasható a címben foglalt állítás. Olykor csak 75%, máskor csak orvosokat emlegetnek, de az alterhívők egyik legkedveltebb érve az általános onkológusi elutasításra hivatkozni. Sokan még a gyógyszerlobbi-orvosmaffia összeesküvésének ékes bizonyítékát is felfedezni vélik: magukon persze nem alkalmaznák a kemót az orvosok! A kicsit jobban értesültek néha még hozzáteszik, hogy ezt egy tanulmányban olvasták, de értékelhető hivatkozást szinte sohasem közölnek. Természetesen ebben az esetben is szimpla hazugságokról, otromba csúsztatásokról és hétköznapi korlátoltságról van szó.

BigPharmaRipsusOff100714

Mielőtt belemennénk a tanulmányba – mert azt létezik – érdemes átgondolni, mennyire aggályos és tulajdonképpen semmitmondó maga az alapállítás, két szempontból is. Egyfelől semmi értelme egy olyan általános kijelentésnek, hogy “az onkológusok”. Azt nyilván még egy Antalvalin nevelkedett alterhívő sem gondolhatja, hogy megkérdezték a világ összes onkológusát. Először jó lenne, ha a kijelentéssel dobálódzók megértenék: az onkológusokon belül meg kellene határozni egy szűkebb, konkrét csoportot – praktikusan egy felmérés, tanulmány alanyait, egy bizonyos kórház, klinika dolgozóit. Az, hogy az alapállítás hiányossága nem szúr szemet, jellemző hívő tulajdonság: a kritikus gondolkodásnak, források ellenőrzésének igénye fel sem merül. Az is világos, hogy nem mindegy, mekkora volt a minta, hány onkológust kérdeztek meg: tíznek is van kilencven százaléka, meg ötezernek is, de egy felmérés használhatósága, súlya nyilvánvalóan összefügg a megkérdezettek számával is.

Nagyon nem mindegy, hogy a kérdés milyen betegség esetében alkalmazandó kemoterápiára vonatkozik, milyen stádiumban. Ahogy már számtalanszor elmondták: nagyon sokféle daganatos betegség ismert, mindegyiknek más és más a gyógymódja. Van, amelyiknek a kemoterápia elsődleges kezelése és van, ahol esetleg nem is alkalmazzák. Természetesen a kérdésfeltevés módja maga is rejthet buktatókat, valószínűleg más válasz születne az alábbi két kérdés esetén. “Vállalná-e a kemoterápiát, ha ön 83 éves és áttétes hasnyálmirigyrákot állapítanak meg önnél?”  vagy “Vállalná-e ön a kemoterápiát, ha ön 30 éves és kezdeti stádiumú Hodgkin-limfómát állapítanak meg önnél?”

Képkivágás5555555

Végezetül döntő jelentőségű, mikor tették fel ezt a bizonyos kérdést. A daganatos betegségek gyógyításában – minden ellenkező híresztelés dacára – folyamatos a fejlődés, ami ötven éve halálos volt, ma már gyógyítható, de csak az elmúlt évtizedben is jelentős áttörések születtek számos betegség gyógyításában és kezelésében.

A másik buktató, amelyet minden hasonló jellegű kérdés automatikusan magában hordoz, hogy nagyon nehéz hitelesen és előre megmondani, mit tenne súlyos krízishelyzetben az ember. Fiatalon, erőnk és sérthetetlen egészségünk biztos tudatában könnyebben dobálódzunk merész kijelentésekkel, nem kivételek ez alól az orvosok sem. Valójában szinte lehetetlen megmondani, mit tenne (mi fog tenni!) az ember, ha rákos lesz, elveszti egy végtagját vagy hasonló komoly csapás éri. Az emberi reakciók krízishelyzetekben is sokfélék. Van, aki összeomlik, feladja, másokban addig nem is sejtett energiákat szabadít fel az élet egy kegyetlen fordulata.

Általában hajlamosak vagyunk elképzelt krízishelyzetekről elhamarkodottan nyilatkozni. A szülők egy jó része például meglehetősen vérszomjasan fröcsög, ha az kerül szóba, gyermeke bűncselekmény áldozata lenne.  A való életben azonban egészen ritka, hogy a gyermekáldozatok szülei bosszút állnának, Rambóskodni kezdenének. A nők egy része hangoztatja, hogy ha férje megcsalná, akkor annak fel is út, le is út, de a konkrét szituációban bizony ez sokszor nem ennyire egyértelmű és egyszerű döntés. A daganatos betegségekkel kapcsolatban nem ritkán kijelentik: “Én biztos öngyilkos lennék!” – a tapasztalat inkább azt mutatja, hogy a döntő többség végsőkig küzd az életéért. Egy ilyen felmérés eredménye lehet érdekes, lehet elemezgetni, pszichológusok boncolgathatják a válaszokat, de az eredményektől függetlenül arra nem alkalmas, hogy eldönthető legyen: kemoterápia hatékony-e vagy sem.

kansas-doctor-refusal-400x470

A hamis állítás alapját képező legismertebb tanulmányt 1991-ben publikálták és összesen 51 onkológust kérdeztek arról, vállalnák-e a kemoterápiát vagy sugárkezelést egyes meghatározott daganatos betegségek esetében. Mielőtt még az adatokba merülnénk, a fenti két, általános jellegű fenntartásomon kívül három további, lényeges körülményre szeretnék rámutatni.

1. Az 1991 óta eltelt negyedszázad alatt a rákgyógyítás területén hatalmas előrelépések, igazi áttörések következtek be. Egy jó példa a mielóma multiplex kezelése. A kilencvenes években az átlagos túlélés 3-4 év volt (a kemoterápiás szerek bevezetése előtt ez csak 6-8 hónap), ma már – köszönhetően az új gyógyszereknek a betegek több, mint 30%-a tíz évet meghaladó túléléssel számolhat.  S nem csak a kemoterápiás gyógyszerek alkalmazása az egyetlen irány: személyre szabott kezelés, immunterápia, vírusok alkalmazása mind-mind biztató eredményeket mutat. Ami 1991-ben releváns volt, ma már réges-régen meghaladott.

2. Összesen 51 onkológust kérdeztek meg, ami bármilyen kutatásban igen szerény mintának számít, kivált olyan esetben, ahol a kutatás egy elképzelt szituáció valószínűsíthető döntéseire irányult. Ennek alapján kijelenteni, így általánosságban, hogy “az onkológusok 90%-a”, meglehetősen erős csúsztatás. Maga a tanulmány szögezi le összefoglalójában: “the size and composition of the sample studied does not allow for broad generalisations to be made.” továbbá “They thus are not a representative group of American oncologists.”

3. A kérdések pontosan meghatározott betegségekre irányultak, megjelölve a kezelés módját is: kemoterápia vagy sugárkezelés. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen ha egy orvost, onkológust megkérdezünk erről, szinte biztosan visszakérdezne: milyen daganat esetében, milyen állapotban stb. – hiszen éppen ők tudják legjobban, hogy a daganatos betegségek gyógyítása, kezelése igen eltérő hatékonyságú. A “Visszautasítaná-e a kemoterápiát, ha rákos lenne?” kérdés – főleg egy onkológus számára – olyannyira elnagyolt és általános, hogy tulajdonképpen nem sok értelme van.

A tanulmány második oldaláról lehet szemezgetni és tetszés szerint válogatott adatokból könnyen ki lehet hozni valami borzalmasat. Így például egy tüdőre áttétes melanóma esetén a dokik 77%-a nem kérne a kemóból, 90% pedig a sugárkezelés lehetőségével nem élne. Vastagbélrák esetén sem mutatkozott túl nagy hajlandóság, a megkérdezettek 84%-a nem vállalta volna a kemoterápiát. A konteós oldalak szerkesztői könnyekig meghatódnak egy-egy ilyen adaton: nem csak, hogy a kemoterápia hatástalanságát látják igazoltnak, de  a merészebbek a gyógyszergyártók-orvosok összeesküvését is.

Amiről nem tudnak (mert azt kizárhatjuk, hogy bárminek utánajártak volna), vagy amit nagyon is tudatosan elhallgatnak, azok a számukra kellemetlen adatok a tanulmányból. Hodgkin-betegség esetén az onkológusok 98%-a vállalta volna kemoterápiát, limfómák és mielóma multiplex esetén ez 90%.  Hererák, kezdeti kissejtes tüdőrák és áttétes mellrák esetén is 90-88-80% az érték. Ez nem különösebben meglepő: a kemoterápia ezekben az esetekben hatásos lehet és ezzel az onkológusok is tisztában voltak/vannak. Hasonló a helyzet a sugárkezeléssel, bár az álhírek inkább csak a kemoterápia elutasításáról szólnak.

Ami viszont figyelemre méltó, az a tanulmányban szereplő összes betegségre adott válaszok átlaga. Ennek alapján az onkológusok 60%-vállalta volna a kemoterápiát, 11% volt bizonytalan, míg az egyértelmű elutasítások átlaga 29% volt.

Egy másik gyakran ismételt sztori 118 megkeresett onkológus esetéről szól, ebben a felmérésben a megkérdezettek 75%-a nem vállalná a kemoterápiát. Mendemonda forrása Philip Day, “Cancer: Why we’re still dying to know the truth”, (Credence Publications, 2000) könyve. Day szerint a 118 megkérdezettből 79 válaszoltak és 64-en úgy nyilatkoztak, hogy nem vállalnának olyan kezelést, amelynek része a Cisplatin.

És akkor most gyorsan fussuk le az előző kört: 1985-ös felmérés, 79 válaszadó és a konkrétan megjelölt betegség a nem kissejtes tüdőrák, gyógyíthatatlan kór volt. A kérdés mellesleg egy akkoriban bevezetett gyógyszerre vonatkozik, amelynek komoly mellékhatásai ismertek voltak, de igazán hosszú távú tapasztalatok még nem álltak rendelkezésre az alkalmazásáról.

Ugyanitt olvashatjuk, hogy egy 1987-es felmérésben a megkérdezett onkológusok 27%-a vállalta volna a kemoterápiát nem kissejtes tüdőrák esetében, míg 76%-a sugárkezelést. Természetesen az idő elteltével adódott a kérdés: a terápiák hatásosságának növekedésével vajon megváltozott-e az onkológusok véleménye.

A kérdésre egy 1997-es tanulmány adta meg a választ.  A tanulmányban mintegy 300 főnek tették fel a kérdést, amelyre végül 126-an válaszoltak: “Ön egy 60 éves onkológus, nem kissejtes tüdőrákkal, egy áttéttel a májban és csontáttétekkel, 1. stádiumban. Vállalná-e a kemoterápiát? Igen vagy nem?” A válaszadók 51%-a onkológus vagy haematológus volt, a megkérdezettek között ápolók és más egészségügyi dolgozók is szerepeltek. Az onkológusok, haematológusok 64,5%-a, az ápolók 67%-a válaszolt igennel. A megkérdezettek másik kategóriájában, amelyben radio-onkológusok és más szakorvosok szerepeltek, az “igen” aránya 33% volt.

A következtetés világos: az eltelt szűk két évtized alatt az onkológusok hozzáállása megváltozott, lényegesen nagyobb részük vállalná a kemoterápiát, a 90-75%-os elutasítási arány általánosságban korábban nem volt igaz. Érdekes lenne természetesen egy napjainkban készült felmérés eredménye is, hiszen mint említettem, 1997 óta is sokat fejlődött a daganatos betegségek gyógyítása és a kemoterápiás szerek hatékonysága is jócskán növekedett azóta.

A konteós világba és logikába nem nagyon fér bele az, hogy a nekik nem tetsző adatokat is ismertessék, ugyanakkor tetten érhető a sajátos mércéjük: ha úgy érzik, alátámasztja a badarságaikat, akkor szívesen hivatkoznak az ezerszer is elátkozott orvosmaffiára. Legalábbis addig, amíg az nem válik kényelmetlenné.

Advertisements